Nauru-szigetén 50 éve még egyetlen cukorbeteg sem volt, mára azonban a felnőtt lakosság 40%-a diabéteszes és a világ legkövérebb embereinek gyűjtőhelye lett. Az evolúciós megszaladásra és a globalizációs problémára kitűnő példa, ami a szigeten élő emberekkel történt.
Naurut az Egyenlítőtől délre, Hawaii és Ausztrália között fekvő 21 négyzetkilométernyi területű szigetet 1798-ban európai hajósok fedezték fel. A sziget az első felfedezők után még közel száz évig elkerülte a meghódítást. A mikronéziai sziget 1888-tól a németek kezébe került. A 19. század végén a Csendes-óceáni Társaság megszerezte a németektől a sziget bányászati jogát.
Nauru elhelyezkedéséből adódóan vándormadarak pihenőhelyéül szolgál(t), így több méter vastagon guanó (madárürülék) fedte. A foszfátbányászatból származó hatalmas vagyon gyökeresen megváltoztatta a helyiek életét. A világkereskedelembe való bekapcsolódás, az import révén új élelmiszerek jelentek meg: kenyér, rizs, cukor, liszt. Az addig kókuszon, egyéb trópusi gyümölcsökön és tengeri halakon élő embereket az importból származó zsíros, sós, édes ételek alaposan fölhizlalták. A hirtelen jött jólét eredményeként tíz év alatt a felnőtt nauruiak 90%-a elhízott, 15 év elteltével pedig mintegy 40%-uk 2-es típusú diabéteszben szenvedett az Egészségügyi Világszervezet jelentése szerint. A lakosság körében az autók mindennapi használatával és a sport háttérbe szorulásával tovább romlott a helyzet. Mindeközben nem csak saját magukat, de környezetüket is tönkretették, a tonnaszám a tengerbe zúdított foszfátiszappal, ami miatt megritkultak a halak a sziget körül.
1968-ban függetlenségük elnyerésével együtt megkapták a guanóból előállítható foszfát kitermelésének és értékesítésének jogát. Megörökölték a 60 évnyi bányászattal járó környezetpusztítást és a külvilágtól függő teljes élelmiszer-függőséget. Néhány év múlva az egy főre eső GDP-jük már meghaladta a 30 ezer amerikai dollárt, ám nem sokkal később a 80-as évek végétől a foszfátmezők fokozatosan kimerültek. 2002-re már 6000 dollárra csökkent az egy főre eső GDP, miközben a sziget lakosságának egészsége fokozatosan romlott. A foszfátbányák kiürülés miatt a sziget csődhelyzetbe került, az autó elérhetetlenné vált és az importált élelmiszerek is a többség számára ma már megfizethetetlenek. Talán ez az elszegényedési folyamat mentheti meg a nauruiak egészségét és környezetét?
